Kalandozásaim Horvátországban és környékén

 

Idén Horvátország lett kijelölve nyaralási célpontul. A 2009, augusztus végi nyári pihenésen négy személy vett részt. Jómagam mert valakinek vezetni is kellett, az egészet kitervelő és az utazásra már valóságos Horvátország-szakértővé vált feleségem Éva, az egészet a legjobban váró, három én fél éves lányom Anna és a csapat legfiatalabbika Jürgen, a sötétszürke Opel Astránk. Az ő egy hetükről írok az alábbiakban, nevezzük útinaplónak, jó?!

Anna, Éva, én, pálma, szikla, Omis

a készülődés
A horvátországi nyaralás pontos helyszínének kiválasztása Éva dolga volt, azt mondtam, se a település, se a szállás kiválasztásába nem szólok bele, a „két dudás egy csárdában nem fér meg” – eszmének megfelelően hadd döntsön ő egyedül. A – Szatmárnémeti kiindulási ponttal bíró útiterv volt az én dolgom (illetve a csomagok autóba-beférésének biztosítása), amiben Horvátország-járta ismerőseimet is megkérdeztem, de kár volt, mert homlokegyenest eltérő véleményekkel találkoztam.
Két útvonaltervet vettem ezért számításba. Az egyik a karikacsapás egyszerűségű Szatmárnémeti – Budapest – Zágráb – Split irányú autópályás verzió, illetve a Szatmárnémeti - Temesvár – Belgrád – Kotor – Dubrovnik vonalat. A kettő között a különbség - mint utólag kiderült -, akkora mint az agysebészet, meg a szőlőmetszés között. Az egyiknek a precízitása, a másiknak a kiszámíthatatlansága csábított.

A barátok útitervvel kapcsolatos véleményei:
- Szerbián át ne menjetek, mert autót koboznak el, nőket erőszakolnak az útszéli hatamiák és gyerekeket rabolnak
- Szép Szerbia is, meg Montenegró is, szerintem jobb ha arra mentek
- Meg vagytok ti őrülve?! Szerbián keresztül menni mikor ott az a jó kis autópálya?
- Unalmas az autópálya, jobb ha a hegyek közt mentek a szerbeknél.
- Autópálya nappal bedugul, sose fogtok odaérni, a szlovákok mint a sáskák

Végül kombinált útiterv lett a vége: menet Pest és autópálya, jövet pedig Belgrád és a haramiák.
Ja és az autóba-beférésről is pár szót:
Először féltem, hogy nem fogunk beférni az Astrába, hiszen ha a negyven kilométerre lévő krasznamihályfalvi strandra megyünk egy hétvégére, akkor is nagyon necces a pakolás, hát még ha az Adriára – gondoltam. De miután Szabolccsal a tetőcsomagtartó-kölcsönzést nem sikerült összehangolni a „sok cuccot ne pakolj!” stratégia kivitelezésére kezdtem átnevelni a csajokat, de végül nem volt gond, mindenkinek befért annyi holmija amennyit vinni tervezett, sőt még több is, például én is hoztam haza olyan pólót és nadrágot, amit egyszer sem vettem fel a nyaralás idején.

az odaút, 2009 augusztus 19 szerda
Szóval menet az autópályás megoldás lépett életbe, persze alig hajtottunk fel Nyíregyházánál az aszfaltra, egyből lett gáz. Alig értünk fel az M3-asra és álltunk meg az első kútnál autópálya-matricát venni az Opel elektronikája kimúlt. Hogy történt? Simán. Leálltam a kútnál, levettem a gyújtást, erre az összes hibajelző lámpácska kigyulladt a műszerfalon, az autó/villáskulcs rajzolatú pedig villogott. Fasza, mondom magamba, alig pakoltuk meg, üríthetjük is ki az autót, itt a vége! Délután hét felé járt, hívom az egyik ismerőst a szervízből, nem veszi fel, persze hiszen nem számíthatott rá, hogy a kocsi befuccsol, meg minden, de kicsit örültem volna a lelki támasznak. Autóba visszaülök, hátha azóta kialudtak a lámpák, de nem, mind ég, autó/villáskulcs szorgalmasan pillog. Hát, legalább begyúlna, gondolom én Daciás múlttal, aztán majd meglátjuk hogy tesóhoz megyünk Pestre, vagy fordulunk haza, de persze nem gyúl. A paraszti eszet kizárásos technikával vegyítve azt kezdem szkennelni milyen változás történt az autóban a legutóbbi sikeres gyújtás óta és mint a Nap kelet felől, felbukkan a megoldás. A gyereknek kért, hordozható DVD-lejátszó (Listo 7DVX-633), csatlakozója van a szivargyújtóban, tehát kontakt le, dugó ki, kontakt vissza, lámpák kussban, motor indul, minden oké. A cucc francia gyártmány, úgy látszik nem szereti a német autókat. Egyébként, ha jár a motor semmi baj nincs vele, megvannak vígan, csak ha leálltam a későbbiekben, akkor kellett kihúznom.
Tesómékhoz, dunakeszi érkezés ezek után felhőtlen, továbbindulás onnan 21-én van, mert Annát vidámparkba el kellett vinni, babát, váró sógornő hasát meg kellett nézni és a sörivás, illetve a dunakeszi rezidencia házipálinka-készletének feltöltése szintén obligát.

***

Augusztus 21 péntek volt a napja, amikor elindultunk Split felé. Az út odáig gyakorlatilag eseménytelen volt, tizenhárom alagutat számoltam össze és még kettőt, amit a lányom leszavazott, hogy nem is alagutak. Merthogy olyan kicsik voltak. + a vadállatoknak csinált autópálya fölötti földes-füves-fás hidak is voltak, de ezek persze nem estek az alagút kategóriába. A horvát autópálya-használat 28 eurónkba került.

Egyébként én utálom az autópályát a monotonsága miatt, meg azért, mert az elején beáll az ember 110-be, meg 3000-es fordulatra mert így a legjobb a sebesség/fogyasztás arány, aztán megy elől egy szintén 110-es, amit ha 120-al megelőzök már nem jön hogy visszavegyem. A vége meg már az, hogy 160-nal nyomom és nem jön hogy lehúzódjak a BMW-k, meg Audi-k elől. Tiszta lidércnyomás. Amikor meg lemegyek a pályáról és nyolcvannal, meg hetvennel kell tötyögni, ki akarok szállni, olyan lassúnak tűnik az autó.

érkezés
Split után irány a tengerpart és a sofőr-rémálom, amikor gyönyörű a táj, de kanyargós az út és nem lehet bámészkodni. Az adriai végcél Duce volt, abból kifolyólag, hogy az összes többi stranddal ellentétben homokos a part, ezért Annának jobb lesz, bár szerintem egy kisvedér homok ugyanolyan nehéz mint egy kisvedér kavics… há-há-há.

Déli kettőre értünk oda, ezer kilométer és kilenc óra autózás után, ami azért bizonyult rohadt rossz időzítésnek, mert 32 fok volt kint, verőfényes napsütés és ekkora melegben szállás után kolbászolni nem volt kellemes. Keresgéltünk ugyanis, hiszen a netes szállásfoglalási lehetőségek közül azért nem tudott Éva, a szállásfelelős választani, mert tartott a huncutságtól. Ismerősök is figyelmeztettek, hogy ha egy szálláshelynél azt írja, hogy 50 méterre van a parttól, az nem feltétlenül jelenti azt is, hogy ott le is lehet a partra jutni. Illetve eltántorító tényező volt az is, hogy a szállás költségét előre ki is kellett volna fizetni, ami ugyebár nem fair semmilyen turistával szemben. A stratégia végül nem bizonyult rossznak, hiszen négykor már lecihelődés után mehetett a rövid, de megnyugtató SMS, a Dunakesziben tán épp ebédelő tesóméknak: Duce-ba értünk, bammeg!

szállás, meg ilyenek
A szálláskeresésnek egy helyi Turist Info iroda vetett véget, ahol az épp ügyeletes kiscsaj összehozott minket egy negyvenes hölggyel, akinek az apartmanja nekünk tetszett, a mi 40 eurónk/éj meg neki. Két patyolat szoba, hideg/meleg víz, villanytűzhely, hűtő, étkészlet, légkondi, kerti asztal járt ennyiért.
Érdekes helynek bizonyult az a Duce, ahol a 300 helyi lakosnak 3000 turista szomorítja az életét. A valamikori aprócska falura, ami a tenger és a pár száz méterrel odébb magasodó sziklák közé szorult, még ráépítettek négy szintet, azaz az eredetileg meglévő házak mögött, a hegyaljába még felhúztak négy sornyit, úgyhogy a zsufi megvolt rendesen. A mi házunkhoz is egy alig három méter széles, harminc fokos emelkedőn lehetett feljutni. A negyven méternyi mászás gyalogosan megizzasztott mindahányszor a strandról épp megtértünk. Ha autóval kellett felmenni, az nem izzasztott meg. há-há-há.

***

A főbérlő-asszonyunkat Draga-nak hívták, már a szállás árának kialkudásakor feltűnt, hogy feltűnően sokat gesztikulál, meg írogat ha számokról van szó. Gondoltam az angol nem megy neki (vagy nekem), ezért valahonnan nagyon mélyről előkapartam a német nyelvtudásomat, de az se ment, bár mintha ebből ismert volna fel olyan szavakat mint a schlafen, meg a kuchen. Pár nap múlva aztán kiderült, hogy a horváton kívül más nyelvet nem beszél, csak pár szót tud németül. Ezt nagyon nem értettem, hiszen a német turista az Adriai tenger kialakulásától „őshonos” itt, úgyhogy azt vágnia kéne neki is, mint Szalajnak a szappant, de úgy látszik ő nem tudta, hogy ezt én így gondolom. És lehet hogy neki volt igaza, mert míg én itt fent északon gagyogom a németet és egy kétszobás tömbház lakásban élek, addig ő lent délen nem gagyogja a németet, viszont kertes házban él és még egyet épített is a sajátja mellé, turisztikai célból. Ennek az egyik ajtaja mögött laktunk mi.
Szóval nyelvtudása nem volt neki, háza, meg kertje viszont igen, a kertben meg citromfa, olajbogyófa, meg gránátalmafa vetette az árnyékot.

a part és a víz
A part odalent homokos volt, ahogy vártuk, viszont a Fekete tengeren megszokottal ellentétben kevésbé zsúfolt és kevésbé széles, alig tíz lépés a homokon és már a vízben is volt az ember. És nemcsak hogy sokkal keskenyebb volt a plázs, de sokkal kisebb volt a zsufi is, fel nem foghatom hol volt az a sok turista amelyik Duce-ban lakott…
Másik gyors észrevétel, hogy a kis öböl vize ezerszer tisztább volt mint a Fekete tengeré, sokkal sósabb is és egyáltalán nem hullámzott. A tiszta víz, mint az később kiderült az egész horvát partra érvényes volt, beleértve a kikötő vizét is, Omis-ban. Az első látogatáson persze csak kóstolgattuk a plázst is, meg a tengert is, azt keresve hol lenne a legjobb letelepedni. Az hamar kiderült, hogy a víz olyan sós, hogy mindenféle erőlködés nélkül fenntartott még engem is, a 94 kilómmal. Úgyhogy a tengerben hűsölés abból állt, hogy feküdtem a vizen, kezemmel a fejem alatt és néztem a Duce-i házak mögött magasodó óriási sziklát, tetején egy templommal és a mobilantennákkal.
Anna hamar megszokta a jót, felkarjára  felfújható karúszókkal teljes szabadságot élvezhetett a két móló közötti 40 méteren, gyakorlatilag oda ment ahová akart, főleg mert nem egy kamikaze-típusú gyerek, aki már első nap vízbe akar fúlni, vagy ki akarja magát nyiffantani valami más agyafúrt módon. Összeismerkedett mindenféle gyerekekkel a kétéves Tosa volt egy ideig a partner, majd megérkezett egy kissrác, Casper is, úgyhogy volt nagy zsongás a homokban, meg a sekélyesben.

ez leves?!
Estefelé gondoltunk eszünk egy levest, főbérlőnőnk úgyis mondta, hogy a közeli Rogac étterem pazar. Nosza, irány a Rogac! Tényleg közel volt, én egy marhahúslevest kértem, tojással, Éva meg zöldséglevest. Pincérnő hozta is rövidesen a kérteket, egy három decis vas láboskából löttyintette tányérunkba a levest, ami szűrt zacskós-levesnek tűnt, egy buggyantott tojás sárgájával – az én esetemben -, semmivel az Éva esetében. Én még reménykedve néztem a másik kezét, hogy melyikben van a levestésztás-húsos-zöldséges tál, de nem volt és később se hozta. Ennyi volt a marhahúsleves: húsleves színű és ízű, három deci lé, még jó hogy a tojásos megoldást választottam, mert akkor még ennyi koleszterint se vihettem volna be a szervezetembe. Tizenöt kuna volt adagja a „levesnek”, amit érthető módon kutyául drágálltunk. Szóval Dragahoz a Rogac suppe pisswasser! jelszóval készültünk vissza, pedig úgyse értette volna, haza pedig azzal a jótanáccsal: aki teheti ne egyen levest Dalmáciában (bár szerintem az északi részen igazi levest csinálnak), mert nincs olyan hogy leves!

***

Ott tartózkodásunk alatt megdőlni látszott az a mende-monda is, hogy nem kell itthonról vinni semmit, mert ugyanolyanok az árak mint Romániában. Hát nem. Egy doboz kritikán aluli horvát sörért (Karlovacko – ezt sem ajánlom senkinek),  a Duce-i Studenac CBA-ban, 6 lejnek megfelelő kunát fizettünk, ami testvérek között is kétszeres ára egy itthoni CBA-ban vett belföldi sörének. Meg még ráadásul szar is volt. Ittam egy másik fajtát is (Lasko), az se volt jobb. Elitkedni nem akartam Heinekenekkel, meg hasonlókkal, úgyhogy mikor Tuborgot, mikor Bavaria-t ittam.
És ha már a piáknál tartunk:
Kiderült, hogy ha szeszelésről van szó, a horvát népet se kell félteni, ők nem csak abból képesek pálinkát csinálni amiből lekvárt is lehet, hanem abból is, amiből nem. Például szentjánoskenyérből. Igen, szentjánoskenyér pálinkát is ittam Horvátországban, e mellett a dió- és a fügepálinka már nem is szenzáció. Esetleg a fűpálinka (ami valószínűleg Unikum-szerű fűszeres italt akart jelenteni), még érdekesnek tűnhet, de azt nem mertem bepróbálni. És hogy a szentjánoskenyér pálinkát is csak abból a barna száraz termésből főznék nem tudom elhinni, gyanítom, hogy csak színezték, meg ízesítették vele…

a konoba se konoba
Egy nap bementünk Duce-ba is, azért hogy kiderüljön nemcsak a leves a szar az éttermekben de még drágák is. Olvastuk, hogy nem Restauran-ban kell étket magunkhoz venni, hanem Konobába, mert az nagyon kis egzotikus, meg nagyon kis olcsó. Hát nem az. Aki Restauran-t nyit és nem megy, az átnevezi Konobának, szerintem a tengerparti turistaövezetben nem is találni igazi konobát (ami családi kifőzdét akar jelenteni), hanem az eldugottabb vidékeken tán és ott lehet hogy olcsó. Mi, amelyiket találtuk, az az Adriába Ducénél beömlő Cetina folyó melletti hegy tetején volt, ahová el is indultunk nagy bátran.
Zárva volt, mert mi dél felé jártunk ott, az meg csak öt körül nyit, de legalább ettünk fügét, egyenesen a fáról. A hegy tetején már leparkoltunk az autóval és mentünk pár száz métert gyalog, én végig szemeztem a fügefákkal, hogy de jó lenne befalni párat, de mind zöld volt, maximum sárga, úgyhogy mondom: Éretlenek. Útunkba akadt viszont egy öreg, aki mézet meg bort árult méregdrágán, az tépett le a fáról egy fügét Annának, majd nyitotta szét és adta oda neki, megevésre. Gyönyörű piros volt belül, tökéletesen érett, akkor esett le a tantusz, hogy én azért vártam barna színűnek az érett fügét, mert itthon csak aszaltat ettem, az pedig barna. Az öregnél derült ki a sárga-füge-érett elmélet mellett, hogy a horvátokkal alkudni se lehet, mert a vénember egy jottányit sem engedett a cuccok árából, úgyhogy faképnél hagytuk.

Lementünk Duce-ba, faltunk valamit egy étteremben. Az ottani pincérnő kíváncsiskodott bele a konobától hozott szórólapba, úgyhogy visszakérdeztem, hogy az milyen árakkal dolgozik. Mondta, hogy konoba ide, konoba oda, a Kremenko kb. 20 százalékkal drágább mint egy Duce-i sétálóutca étterme, úgyhogy az olcsó horvát konobák legendája is bekerült a hamis mítoszok közé.
Megnéztük a kis utcákat szépek voltak. A kikötő is.

kalandozások a közelben
A horvátországi nyaralás egy hetének valamelyik napján - az Isten tudja már melyiken -, Éva kitalálta, hogy kukkantsunk be Makarskára. Kukkantsunk, mondam. Anna nem mondott semmit. Jürgen se. há-há-há.
Természetesen strandkész állapotban indultunk el, Éva még Anna homokozóját is hozta, az csak a helyszínen derült ki hogy meglehetős balgaság volt, mert kavicsos parton nehéz ipar a műanyaglapátos homokozás. Ha tán nem lehetetlen küldetés... De mindegy, Jürgen elbírja, - Apa te meg ne okoskodjál mindig, hanem cipeljél bammeg! Miért tartunk?!
Az őt odáig csodaszép volt, meredek part alatti meghitt kis öblökkel, amit sofőrember nem nagyon nézhet meg, mert vagy beleszalad a szembejövőbe, vagy a szakadékba, aki teheti, ne vállalja be, hogy a horvát riviérán vezet. Kegyetlen élmény amikor hátul mindenki hüledezik, hogy ilyen szép, meg olyan szép, én meg csak a fülemmel detektálhattam, hogy kb. miről van szó, mert ebben az országban még hatvannál sem lehet jobbra-balra forgolódni. Még jó hogy van egy csomó kiálló-hely csinálva, ahol meg lehet állni, pisilni, fotózni, meg bambulni…
Egy háromszavas aranyszabály: kézifék, kézifék, kézifék! Horvátországba én nem találtam olyan helyet, ahol a kézifék behúzása nélkül álló helyzetben maradt volna az autó, tehát erre jó figyelni! Nemcsak vízszintes út, de parkolóhely sincs egész Horvátországban, ez Makarskában derült ki, de nem cáfolt rá Brela, Duce, Omis és Dubrovnik se, de ne szaladjunk annyira előre. Szóval egyik dalmáciai településen sincs szabad parkolóhely, illetve van, de senki nem tudja hogy hol. Strandtól 500 méterre találtunk egy helyet Jürgennek (úgy vettük észre, nem akar fürödni, úgyhogy ott kellett hagyni valahol…). Ahol az 500 fájt a legjobban (homokozó miatt). Stradra tartva láttunk egy fekete mókust, mozgását látva el nem tudom képzelni ki volt az a pihent aki kitalálta a „Mókuska, mókuska, leesett a fáról” kezdetű gyermekdalt…

Part szép volt és köves, de azt észrevettem, hogy ha sokat taposom a követ mezítláb, nem zavar ha Anna csiklandozza a talpam. Két nap kövenjárás és teljesen immunis lettem a csiklandozásra. Most hogy megint cipőben közlekedem, aszfalton, megint érzékeny a talpam vihogok mint egy hülye, ha a lányom megcsiklandoz. Na, de félre a marhaságokkal, térjek vissza a makarskai tapasztalatokhoz, mert ez volt az a hely, ahol valójában tudatosult bennem: ez a tenger kristálytiszta. A vizet taposó lábamat olyannak láttam, mintha a levegőben tempóztam volna és az öt-hat méter mély víz alján is minden egyes követ láttam. El nem tudom képzelni hogy lehet ennyire tiszta a mai világban egy természetes víz, mindenféle mesterséges, vagy természetes szennyeződés nélkül.


***

Brela, A part
Innen már a harmadik folytatása íródik a horvátországi nyaralásnak és már lassan két hete hogy hazajöttünk, úgyhogy most igyekszek nekiveselkedni és innen már egyvégtében megírni a sztori végét, mert a végén még elfelejtek fontos részleteket…
Például már komolyan gondolkoznom kell, mi következett a makarskai kiruccanás után, de miután eszembe jutott, el is szégyelltem magam egy kicsit, hiszen Makarskából Duce-ba menet fedeztük fel A beach-et, igen, a csupa nagybetűs BEACH-et, a Leonardo di Caprio féle Beach-et. Éva ugyanis olvasta valahol, hogy az a Brela, amelyik útunkba esett, az bizony a hetedik legszebb tengerpart a világ tíz legszebbé kinevezettei közül. Úgyhogy lementünk megnézni.

Itt egy rövid zárójelet kell nyitnom, még mielőtt a partot méltatnám, mert itt jutott eszembe az a mondás, amit Románia esetében is használnak: „Szép ország Horvátország, kár hogy lakott!” Miért mondom ezt? Azért mondom ezt, mert a Brelába levezető mini-szerpentinen bárhol megáll az ember, fizetni kell.
Ezért egy buszmegállóban álltam meg és mire felértünk a partról pár óra elteltével, már ott állt a busz fotózták  Jürgent, mint egy fotómodellt, háttérben a vontatóautóval. Épphogy megúsztuk.
Mikor másnap egy hosszabb fürdőzés erejéig visszatértünk már kicsit feljebb az út mellé lehúzódva próbáltunk megállni, de egy bóvli-Armani napszemüveges fickó szólt, hogy fizetni kell, mégpedig 50 kunát, aminek az értéke súrolta a 30 lejt, alulról… Feljebb nem lehetett meg se állni sehol (mondom hogy szerpentin volt), ezt onnan tudom, hogy a csajokat, meg a csomagokat a parthoz közelebb hagyva, feljebb autóztam helyet keresni. Nem volt. Ja, de előtte még azt is megkérdeztem bősz parkoló-őrünktől, hogy mi van akkor ha nem indul az autó és a vészvillogót bekapcsolva illegünk le a partra. Mondta, hogy autót akkor is elviszik, aztán majd a garázsban meséljem el, hogy miért hagytam ott. Szóval feljebb nem volt semmi hely, lefelé jövet végigfilmeztem az utat, mivel a fickó először azt makogta, hogy tilos megállni az út mentén, úgyhogy kíváncsi voltam szerinte melyik tábla tiltja a parkolást. Ilyen nem volt, de mikor vele közösen visszanéztük a felvételt megállíttatta velem egy Naplata Parkinga feliratú táblánál, miszerint az jelzi, hogy fizetős a dolog. Mondom neki, hogy a fizetős parkolás jelzésének (ha az hivatalos), van egy nemzetközi jele, amit az is megért, aki nem tud horvátul (pl. én). Azt mondta, hogy őt ez nem érdekli, amelyik autó ablakában nincs cetli, azt viszik és kész. Kiváltani 50 euróért lehet majd, pá-pá.
A vége az lett hogy fizettünk, mert hiába tűnt totál igazságtalannak a dolog, úgy gondoltam konyhaangollal nehezen értettem volna meg magam a tán még annyira sem angolos vontatóssal a dolgot, meg ki a nyavalyának lett volna kedve a vontatós székhelyéig caplatni abba a kutya melegbe, gyerekkel, csomaggal, vagy akár azok nélkül.
Szóval itt arról szólt a dolog, hogy igen, van egy szép partunk, amit látogatni ingyenes, de ha jön a sok köcsög bambulni, akkor perkáljon!

De a brelai part mindent kárpótolt. Gyönyörű fehér, „omlós” kavics, ugyanaz a kristálygömb tisztaságú tenger, szinte a vízbe érő, hűs árnyékot adó fura alakú és tüskéjű fenyők. A víz olyan kellemes volt, hogy ha a parton ülve belelógattam a lábam, nem tudtam meddig van a vízben és meddig nincs, ha meg jött hullám csak onnan lehetett tudni hogy a víz alatti kövek alakja eltorzult, mit amikor nagyítót húznak el fölöttük. Pazar volt beúszni, és háton fekve nézni azt a román tengerparthoz szokottak számára szokatlan látványt, hogy ahol vége a víznek kezdődnek a hegyek és a szállodák kertjében élő pálmák mellett fenyők nőnek buján. Ha megint lesz horvát nyaralás, Brela lesz a cél!

Duce megint
Brela után már semmilyen örömöt nem okozott a ducei szürke, homokos part, amelyiknek vizét ráadásul nem torzította szemkápráztatóan egy-egy hullám, hanem felkavarta a homokját. De már csak két napunk volt, mert péntek reggel indultunk haza, a Nagy Úton, aminek tán külön füzetet lehetne szánni.
Addig még bosszankodtam egyet főbérlőnőnkkel, akivel csütörtök este nem tudtam megértetni magam, hogy miután hazajött a templomból üljön ki velünk a teraszra igyuk meg a good bye drinket. Se német, se angol, se román, se magyar nem hatott nála, lepattantak róla a szavak mint labda a falról. De azért csak ittunk egy bélteki szilvalevet, vagy ahogy ők mondták az ötvenfokos jó kisüstinek: benzina-t. Az utolsó nap rosszul telt, egyikünk se találta a helyét, maradtunk is volna, meg hazafelé is jöttünk volna, nem volt egy kellemes érzés itthagyni a nyarat, de a parton is csak toporogtunk, meg fészkelődtünk, nem tudtunk belefeledkezni a nyaralásba.

Hazaút, I. nap
Az útiterv úgy szólt, hogy péntek reggeli indulás, Dubrovnik és az óváros, majd estére Montenegróban - amelyiknek igen tetszett eredeti neve, hogy Crna Gora -, alvás. Reggel becélozzuk Belgrádot és vagy a szerb főváros előtt, vagy azon túlérve megint alvás, vasárnap reggel pedig Temesvár érintésével Szatmárnémeti érkezés.
Dubrovnikig az út ugyanolyan szenvedés volt (számomra) mint az út érkezésünkkor Splittől Ducéig, azaz szép tájak, amit megnézni nem tudtam, mert az utat kellett figyelni. De ezt oldotta, hogy párszor megálltunk az út mentén épp bambulási célból kiépített parkolóban. Dubrovnikban nem volt egyszerű megtalálni az óvárost, mert azt tudtuk ugyan, hogy a aprton van, de tenger három irányban is volt, úgyhogy egy kicsit szenvedtünk, de meglett. Parkolóhely persze itt is nulla, szerencsére találtunk egy földalatti parkolót, amelyikről csak a behajtás után derült ki nem csak az hogy a Hilton szálló parkolója, de qrva drága is. Négy óra 170 kunába fájt (93 lej). Senkinek nem javaslom, hogy a legdélebb délben fusson neki a dubrovniki óvárosnak, mert szétfő az agya. Mi pont kettőre értünk oda, első utunk persze a falra vezetett, amiért 50-50 kunát kért el a turisztikai minisztérium egyik képviselője. Szépnek szép volt, de a nagy hőség miatt igazán élvezni nem tudtuk a jobbra tenger - balra város összképet. Vizünk egy-kettő elfogyott, de a körút végéhez közeledve aztán találtunk egy csapot, meg egy készséges fickót, aki nemcsak vizet adott, de még angolul is tudott úgyhogy még el is dumáltunk. A városfalat nem jártuk körbe, Anna arca már teljesen ki volt vörösödve a hőségtől, nekem meg már a szememet csípte a belefolyt izzadság, úgyhogy a kikötőnél feladtuk és lejöttünk.
Autóba be, Hilton-parkolóból ki, indulás tovább, Montenegró felé. A Dubrivnikból kivezető úton ötlött fel bennem, hogy ha majd megírom az útinaplót, nem lenne rossz a dalmáciai vezetési szokásokról is írni. Azt már Ducéban, ahol óriási volt a tranzitforgalom, úgy vezetnek mint az állat. Mennek nyolcvannal úgy, hogy bizony be kellett húznom a nyakam ha busz ment el mellettem, mert pofán vágott volna a tükre, tehát nem volt valami széles sem az út, sem a járda. Autpályán jövet ez nem jött át, csak most, hogy országúton indultunk vissza. És nemcsak hogy mennek mint az állat (mindenhol mennek egyébként egész Európában, hiába a nagy lassan vezess tovább élsz kampányok), de a követési távolságot sem tartják. Dubrovnikból kifelé egy szép kilátó előtt belöktem az indexet jobba, és fékeztem szépen, ahogy az illik, de persze ilyenkor lesem a visszapillantót, nem-e áll bele Jürgenbe hátulról ergy bamba. De itt nem volt ilyen gáz, egy mercis taxis követett, vette a lapot, fékezett, és miután megálltam hallottam irdatlan fékcsikorgást. A taxis mögötti horvát rendszámú kettes Golf sofőrje bámészkodhatott el és rohant bele majdnem a taxisba. Persze mellém érve dudált mint a hülye, meg be is intett hogy mi a nyavalyáért fékezek, majd elnyargalt. Bosszantott a dolog, hogy ő a marha, mégis kommentál, de aztán rájöttem, hogy a beintés nem nekem szólt, hanem a könnyelmű turistáknak, akik lépten-nyomon megállnak és feltartják a békés helybélit, aki haladna. Ez Montenegróban és Szerbiában is érvényes maradt, náluk a követési távolság egy méter alatt van, háromszor-négyszer is előfordult, hogy alig-alig tudott megállni a mögöttem jövő, pedig nem vagyok satufékező típus…

Montenegró, Crna Gora – de jól szól…
Ezt az országot némi kápé nélkül senki meg se közelítse. Euró legyen a kápé. Montenegrói határnál anyuka kinézetű nő jön autóhoz és mondja, hogy ökológiai illetéket kell fizetnem, tíz euró és egy évre érvényes. Romániába utazó külföldieknek ismerős, nem?! Mondom a csajnak, hogy csak átutazóban vagyok egy euro3-as (vagy négyes), autóval, szemetelni meg nem fogunk. Keménykedik, hogy ez nem az unió. Ja, mondom jó, de akkor sem kell éves, adjon csak egynaposat. Nincs. Gondolom esélyem sincs nem megvenni, mert akkor rám uszítja a határőrt, aki nem fog átengedni, úgyhogy megveszem, kiragasztom, szép. Lilás-kékes. Montenegró felől horvátba tartókat szivatják rendesen, kisgyerekeset is kipakoltatnak csontig. Legalább egy kilométeres a sor, főleg német rendszámú autók. Azt gondoltuk a Görögországból hazafelé tartó német turistákat nem szeretik, de nem. Itthon, már a Rio Bar-ban sörözgetve mondja Józsi, hogy vendégmunkások lehettek, azért pakoltatták őket…
Ami először szembetűnt Montenegróban, az a hatalmas különbség volt, Horvátországhoz képest. Kb. mint a nyolcvanas évek Romániája. Gondozatlan, rendezetlen kisvárosok, egyszerű ruhába öltözött emberek, óriási forgalom és Németország összes kiszuperált egyes, meg kettes VW Golfja és ’96-os Passatja. Zastavák, Yugók és Zaporozsecek színesítették a palettát. Útközben átmentünk egy tíz kilométer hosszú alagúton, a kijáratnál 2,5 eurót kértek a kalandért, jó erre is felkészülni. Márminthogy a pénz ügyében. Valamelyik városban mondom Évának, hogy jó lenne némi eurót kivenni a bankkártyáról, mert addigra semmi pénzünk nem volt, mondom a szállásra is kell majd, meg ki tudja mi a nyavalyát találnak még ki amiért fizetni kell. Valamelyik városkában találtunk a román BRD-nek megfelelő Podgoricka Banka automatát, ötven eurót kértem ki, majd uzsgyi tovább.

Fiatal motoros rendőr int le két sarokkal odébb, megállok, hogy mi van. Ja, előtte megegyeztünk, hogy csúszópénz senkinek, helyszíni bírság senkinek, jegyzőkönyv aláírás szintén nuku, akinek baja van, írja meg a papírt, adja ide, majd otthon kifizetjük. Azt hallottuk, hogy a román állam nem adja ki állampolgárai adatait külföldre, főleg nem unión túlra, úgyhogy elég nagy eséllyel remélhettük megúszni a bírságot. Szóval megállít a rendőr, vigyázok hogy ne a zebrán álljak meg, lehúzom az ablakot és kérdem hogy mi van. Azt mondja, nem égett a lámpám, miközben az náluk kötelező. Mondom hogy városon belül vagyok (nálunk  településen belül nem kell égetni), azért nem ég. Szálljak ki, menjünk a motorhoz, mert ez bírság, 30 euró és már kezdi is írni a jegyzőkönyvet. Mondanám, hogy nincs pénzünk, meg különben sem írom alá, de ők se hülyék, mert elveszi és magánál tartja az autó papírjait amíg egy postafiókban ki nem fizetem. Mondom ez Pazar, de Éva megoldotta a helyzetet. Kiszállva az autóból az igen sokatmondó Please-zel közelít. Legnagyobb meglepődésemre ez a fajta hozzáállás adekvátnak bizonyul, mert a rendőr egyből vissza is adta a papírokat és intett hogy tiplizzünk. Úgy is lett.

Kotorhoz közelítve egy aprócska nyitású, de annál nagyobb öblöt kellett megkerülnünk, a táj talán a Fekete Hegyet jelentő Montenegró jelvénye is lehetne, hiszen az öblöt függőleges sötétszürke sziklák ölelték, szinte alig némi zölddel a tetejükön. Szép látvány volt. Kotor pedig Montenegró turisztikai központja lehet, hiszen egy gyönyörű, a többihez képest rendezett város, óriási hajókkal és luxusjachtokkal a kikötőben. Kár hogy csak átrohantunk rajta. Estefelé közeledett már, így szálláshelyet találni a következő városban, Budván kellett. Találtunk is egy turistatelepet, ahol téglabungalókban lehetett lakni, de kiderült, hogy ott csak a közeli építkezésen dolgozó szerb vendégmunkások és családjaik lakhatnak. Egy másik helyen, ami a tengerhez közelebb épült olyan konyha és rohadt gyümölcs szag volt, hogy majd belepusztultunk, ráadásul annyi ház volt összezsúfolva, hogy nem értettem az ott „nyaralók” hogy kaptak egyáltalán levegőt. Látszott, hogy a turisztikára rácsimpaszkodók építettek aprócska házakat egymás hegyire hátára, olyan volt a lakótelepnyi hely, mint egy óriási sátortábor, amelyikbe mindenki oda állította a sátrát ahová akarta.
Végül egy kétemeletes motelben kaptunk helyet kemény negyven euróért, ehhez képest a Duce-i szállásunk ötcsillagos szálloda volt… De egy éjszakát kibírtunk és különben is tengerre nyílt az erkély és volt légkondi.

Reggel ért minket a nagy montenegrói meglepetés. Vettünk volna némi gyümölcsöt a sarki fűszeresnél, de kivel csak eurónk volt, kíváncsiak lettünk volna milyen árfolyamon váltják. A boltos azt mondta, igen lehet euróval fizetni, de azt nem tudta megmondani mennyi helyi pénzt ér a mi tizeurósunk. Végül a moteles mádám költött fel valakit egy földszinti szobában aki beszélt angolul és értette azt, hogy currency. És ő volt az, aki mondta, hogy nincsen semmi euró/helyi pénz árfolyam, mert Montenegróban az euró a hivatalos fizetőeszköz. Pofám leszakadt. Restelltem, hogy nem tudtam, meg rá se jöttem abból, hogy ökológiai illetéket is, meg alagútpénzt is euróban fizettem, meg csodálkoztam is: nem uniós ország hogyan gazdálkodhat euróból, de végül el kellett ismernem hogy korszakalkotó ötlet volt 2006-ban egyenesen az eurót bevezetni, nem egy saját valutát kitalálni, majd az esetleges csatlakozáskor újra megszenvedni az átállást a közös pénzre. Ráadásul van turisztikai potenciál is, úgyhogy a külföldről érkezőknek is egyszerűbb, nem kell váltani, csak pikk-pakk kitenni az ajrót…
Szóval a maradék tíz eurónkból vettünk valami helyi túrós tésztát, némi szőlőt, egy nyalókát és gyía tovább, kicsit félve a Szerbiában ránk váró távtól…

az Előzni tilos táblák országa
Szerbiában az volt a legrosszabb, hogy lehetetlen volt kiszámítani a haladási sebességet és ezzel az „odaérési időt”. Szerbia nem hegyvidék, hanem sziklavidék, hiszen függőleges sziklaszirtek meredeztek végig az út mentén. Hegyipatak, kocsiút, vasút, ennyinek volt helye a sziklák között, egyébként szürke meredély mindefelé, annyira meredeken hogy még gaz se nagyon vetette meg a lábát rajtuk.
Lehetetlen volt tempósan haladni a szerpentinen a személyuatók folyton felgyűltek egy-egy hatvannal kapaszkodó kamion mögé, amit kilométereken át sem előzött meg senki. Kanyarok és a szembeforgalom gátolta az előzést, tehát jobb volt beletörődni a tötyögésbe, mint a karambolt kockáztatva lépegetni előre a sorban. Egész Szerbia Előzni tilos/Előzni szabad táblákkal van kirakva, akár egész iparág épülhetett volna ezek legyártására. Az alagutak szintén nem ritkák, de gondolom ezt a sziklavidékkel együtt említeni nincs miért, azt viszont annál inkább, hogy milyen a szerb alagút. Tehát a horvát autópálya kiglettolt, kivilágított, szellőztetett luxusalagútjaihoz képest a plafont a kipufogógáztól megfeketedett nyers, még jóformán le se kerekített, éles végű kövek borították, ráadásul olyan kicsire volt vágva, hogy a kamionnak muszáj volt az út közepére húzódnia hogy ne akadjon fenn a rakománya.
Szóval igazi horrornak bizonyult a Szerbián keresztüli utat választani: folyamatos kanyargás, csigatempó, meredély, szakadék, sötét alagútban
az út közepén száguldozó, őrült szerbek vezette kamionok.
A nagy sziklatengerben fel-fel tűnt néha egy egy vízszintes földterület is, azon jellemzően valamit termett is, szép zöld volt, meg egy-egy háztető is piroslott ezeken a helyeken. Én ebből azt olvastam ki, hogy a szerb ember alapvetően szorgalmas, értelmes ember, hiszen még a hegyek közötti tenyérnyi föld (és nem kő) borította földet is beveti, csak kicsit peches, hogy pont ahol ő lakik gyűrődött fel annyira a földkéreg, hogy naponta gyakorlatilag déltől kettőig süt a nap. Nyáron...
A másik szembetűnő szerb tapasztalat a szélsőséges társadalmi berendezkedés volt hogyúgymondjam, ami az úton a következő formában testesült meg: vagy Zaporozsec, vagy A8. Hogy máshol milyen viszonyok uralkodtak nem tudom, nem volt időnk mindenfelé szétnézni.
Nem akartam elhinni, hogy működőképes (70 km/h) Zaporozsecet látok nemegyet és azt sem, hogy ennyire rettentő büdösek tudnak lenni. „Szuper” élmény volt az Előzni tilos/Előzni szabad táblák között rohadt-káposzta szagú betonkarcolók mögött baktatni. Egyébként társadalmilag elfogadott helyzetben vannak Szerbiában a Zapók, még az ÖMV-nél is lehetett GPL-t tankolni beléjük, ezek ugyanis gáz-alapon fungálnak.

Belgrád az antiturista
A szerb utat úgy próbáltam meg túlélni, hogy kinéztem a térképen (Collins Road Atlas 2000, ajánlom mindenkinek, főleg a frisebb kiadást, mert minden útról tudott, soha nem vitt félre), egy félúton túl lévő települést, hogy: Na, majd ha azt elhagytuk már kevesebb van hátra mint amennyit jöttünk...). Merthogy a cél az volt, hogy Szerbián összeszorított fogakkal túlsuhanunk könnyedén és Temesváron Campeanu Cristi barátunknál hálunk és csuklásig ihatom magam kékcédulás temesvári sörrel. Nem így lett, mert délután hatra kiderült, hogy még sehol nem vagyunk a félúthoz képest, úgyhogy stratégiát kellett váltani és egy belgrádi alvásban kiegyezni. Annyit még bevállaltam, hogy Belgrád túloldalán keresünk valami alvóhelyet, ami rossz választásnak bizonyult, mert Belgrádon sötétben átmenni nem kellemes élmény. Irányjelző táblák sehol, útfelfestés zéró, három jelzőlámpa előtt öt sornyi autó áll, még azt se nagyon vettük észre, hogy átmentünk a Dunán.
Ha nincs a GPS menthetetlenül odaveszünk, szerintem aki Belgrádból műholdas navigáció nélkül kikeveredik (a helyes irányba), az a világon bárhol elboldogul, még Bear Grylls-t is leelőzné a Takla Makánból kifelé.
Külön megemlítendő, hogy épp itt volt lemerülőfélben a GPS (ja, hogy őt se ártana bemutatni: Mio P350), úgyhogfy szivargyújtóra kellett dugni a hordozható és tropára ment akkumulátorú DVD lejátszó kárára, amit meg az egyre nyűgösebb Anna viselt nehezen, hiszen áramforrás híján nem nézhette. De tudta ő a megoldást, azt javasolta - mindkettőnk nagy derültségére -, hogy ne használjam a GPS-t dugjam rá nyugodtan a DVD-t és ő majd mondja az utat...

egészen hazafelé
Belgrádból kiérve egy autómosóban dolgozó srác segítségével találtunk egy motelt, nem túl tisztát de nem is túl drágát, ahol megihattam a maradék vodkámat, meg sörömet, lezuhanyozhattunk, megnézhettük a szerbül feliratozott Tökéletes Katona kettőt és alhattunk egy utolsó nyaralóst.
Félálomban sikerült újabb párhuzamot vonnom, mégpedig a vendéglátásból élő Duce-i háziasszonyunk és a pár sorral feljebb említett autómosó-beli srác között. Előbbi, aki biztos hogy húsz éve a nyár minden napján külföldiekkel interkallálódik két mukkot tudott angolul, a szerb kamionosok gépeit mosó huszonéves fiú meg tökéletes angolsággal igazított útba minket.
Reggelre, mintha a természet is tudta volna, hogy vége a nyaralásnak, szemerkélő eső fogadott és a Belgrádig vezető úthoz képest sokkal enyhébb forgalommal. A határig vezető út mentén lévő falvakon áthaladva jól, feltűnt, hogy mekkora a hasonlóság a kétezres évek Szerbiája és a nyolcvanas évek Romániája között, teljesen olyan volt, mintha nyolcvanhatban autóztunk volna Szatmárról Tusnád felé, erdélyi falvakon áthaladva. Egyedüli különbség, ami azért a valóság talajára hozott vissza, az a jó minőségű aszfalt volt, egész Szerbiában összesen kevesebb gödröt láttam mint egyetlen romániai utcában...

A szerb-román határátkelő egy rozsdaláda volt, kézzel működtetett korhadt sorompóval. Örültünk azért kicsit, hogy vége lett a nagy utazásnak.